Édes titkom hű tanúja,
Hívem rejtő szép vidék!
Mint hajós a part felé vágy,
Lelkem úgy utánad ég.
Ah de messze messze tőled
Zajlik árva életem,
S ködbe szálló nézteimben
Búra fordul érzetem.
Bár a fák itt is virulnak.
S tiszta forrás csörgedez,
A madár zeng és azon nap
Fénysugára ömledez:
De komor csak és szinetlen,
Hévre nem gerjeszthető;
Ott, hol ő van, kél napom csak,
Éj borong, hol nincsen ő.
Szép vidék! mi boldogabb vagy;
Őt te bátran nézheted,
S rózsa közt hűs berkeidben
Tagjait pihenteted;
Míg kivánat s hosszu küzdés
A forró s hű szivbe vág,
Ott egy néma és lelketlen
Szikla lenni boldogság.
Búsan kérdem a felhőket:
Áll-e még a drága hely,
Hol szerelme bájos ajkin
Legelőször lebbent el?
Ah de zúgva megy felettem
S összedől a fellegvár,
S vad dörgéssel vallja sorsom:
Boldog többé nem lészsz már!