Kicsi szobájában guggol Kapardi ur,
Olyan száraz, sovány, mint hegedűn a hur;
Benesett szeméből az éhség kandikál,
Állán alig képes kibujni a szakál;
A lélek már csupán hálni jár csak bele,
Egy gyermek is könnyen megbirkóznék vele.
Szegény Kapardi ur!
Ruhája rongynak is csak alig járja meg,
Az egész nem egyéb — egy tarka folttömeg:
Szine is lehetett, sőt uj is volt talán,
De azóta sok viz folyt már le a Dunán.
Testéről e rongyot lehordaná a szél,
Szerencséje, hogy az utczára menni fél.
Szegény Kapardi ur!
Ebédje egy marok száraz tökmagbul áll,
S a körmeit rágja, midőn más vacsorál;
Még aludni sem tud, mint más emberfia,
Gyakran fel-felriad: „tolvaj, haramia!”
Ennyi bajra, búra vajh mért is született?
Az eb is megugat ily czudar életet.
Szegény Kapardi ur!
Emberek, ha van még irgalmas szivetek,
A szegény éhezőn oh könyörüljetek!
Alamizsnátokkal keressétek fel őt,
S vigasztaljátok a kinlódva szenvedőt.
Oh mert ha éhen hal, ki fogja őrzeni
Nagy vasas ládáját, mely — aranynyal teli!
Szegény Kapardi ur!