Jövendő évek, nemzedékek,
Kiket szegény fejem nem ér meg,
Vajon minő lesz arczotok?
Egyet tudok, hogy bármi lészen,
Én soha többé meg nem érzem,
S a föld azért tovább forog.
Tavasz fog akkor is virúlni,
Szerelmes ifju lángra gyúlni,
A gondtalan vigadni fog.
Harmatkönny hull a rózsafára,
Csók méze lányok ajakára...
S a föld azért tovább forog.
S én nem tudok majd semmit erről,
Tavaszról, csókról, küzdelemről.
Porladni lent csak én fogok.
Aludva a halottak álmát,
Nem hallom a világi lármát,
S a föld azért tovább forog.
Kikért forró szivek dobogtak,
Megvénülnek, megránczosodnak
A legszebb lányok, asszonyok.
A bánkodó lélek kiszenved,
Elmulnak örömek, szerelmek...
S a föld azért tovább forog.
A halál, mint az őszi lombot,
Gödrébe hajt bölcset, bolondot:
Befutja mind a sírhomok.
Mindegy ha gyom, mindegy ha rózsa;
Mindegy ha könny, ha pásztoróra...
S a föld azért tovább forog.
Jobb nem lesz a világ, se rosszabb,
Hazát ad jámbornak, gonosznak.
Lesz rajta úr és elnyomott.
S örökre tart, örökre járja
Bohó játékod, élet álma!...
S a föld azért tovább forog.
Nem, nem örökké! Hála isten,
Hogy a mi van, mind véges itten;
Mind a mi érez, él, mozog.
Nem lesz, ki sírjon és nevessen;
Nem lesz, ki gyűlöljön, szeressen,
S sziv nem dobog, föld nem forog.