(Modern könyvtár)
Az az öt elbeszélés, melyet ifj. Gaál Mózesnek ez az ─ úgy tudom ─ első könyve magában foglal, egy tiszta és komoly irodalmi célok felé törekvő tehetség érkezését jelenti s ezt jól esik megállapítani ma, amikor jóformán mindennap feltűnik az úgynevezett irodalmi életben valaki, aki a maga többé-kevésbé felületes műveltségét, erős hatások alatt jól kifejlődött utánérző képességét vagy a pesti kabaréstílus levegőjében szellemessé csiszolódott mondatszerkesztő talentumát írói tehetségnek érzi és látja valami könnyű boldogulás és gyors dicsőség görögtüzében.
Ifj. Gaál Mózes a legnehezebb írói feladatot tűzi maga elé, a legegyszerűbbet és legnagyszerűbbet: magát az embert adni, teljes plasztikájában, az egész életét mintegy alakjainak, akiket ő nagyon keveseknek adatott éleslátással, jó érzékkel, kellő lírai odaadással és bíráló öntudattal figyelt meg. A feladat magasabbrendűsége magyarázza azt a küszködést, szinte vergődést néha, amely itt-ott még zavarossá, zsúfolttá teszi mondanivalóját és stílusát, különösen „A szentmagdolna napi prédikáció” és „A komédiás” című novellájában. Mind az öt elbeszélés hosszabb lélegzetű, de a heves, ifjúi vágy a tökéletes jellemzésre, alakjainak hamisítatlan elénk állítására teszi, hogy még így is zsúfoltak, a novella szűk keretéből gyakran kitörni feszülő bőséggel áradóak ezek az írások s ennek megfelelően hangjuk is a maga mindent felölelni, elmondani, éreztetni akaró rohamában itt-ott kusza, bonyolódott, rapszodikus. De annak a tiszta és könnyedén megkomponált egységnek a harmóniája, amellyel pl. a „Félhomályban” című elbeszélés ápolónőjének furcsa, szomorú életét és erőtlen, gyáva visszavonulásba hulló szerelmi lendületét s ennek az egész sorsnak borús és nosztalgiás hangulatát megzengeti, a legnemesebb prózaírás tiszta és tömör akkordjaira emlékeztet.
A legnagyobb érdeklődéssel lehet várni ifj. Gaál Mózes további írásait.