Gyakorta jött felém szent fáim alkonyában
Lebegve szárnyain egy kedves Ideál,
Lelkem derűlt miként a Chárisok honában
Az első nyári nap Eos sugárinál.
Csapongva szórta szét fantáziám hatalma
Ifjú korom kecses, de földi képeit,
S mint égi kert virúlt halottaim sírhalma;
S nem ismert szellemnek érzém lengéseit.
Mi hely, mi érzemény, mely álmok bájolának
Sötéten, mint Hypnus s tisztán mint Grácia?
Érzém, de nem tudám nevét szivem honának,
Egy más Paphos vala az, s egy más Arkádia.
Nem mint te Hermáón, s mint Hébe aranyhajával,
Nem mint boldog lakód, léthei szent virány,
Borítva láttam ott az ifjút glóriával,
S plátói lélekként fellengett a leány.
Mely szív, mely ömledés, mely lángoló remények,
S forró találkozás örök sors karjain!
És jöttek a napok, mint égi tűnemények,
S virító rózsaként Sylphidák nyomain.
Mosolygasz, ó barát, hogy érett éveimben
Gyúladva festem én az eltűnt gyermeket,
Ah, most is újulást találok képzetimben,
S könnyebb szárnyain bolyong elmém a föld felett.
S mit tész, ha így adá lantunknak istennéje
Szemlélni tündérfényt a természet körűl,
És terjedő karral szállonganunk feléje,
S sötétben lenni majd, ha bája szétröpűl?
Mikor, mikor lesz, hogy nem fog távozni tőlem
A hullámok között mosolygó bölcseség,
S ez elszendergető Démon kiszáll belőlem,'
S elő lepletlen áll a tiszta emberiség?
Nem fényben, mint Olymp, és mégis nem sötéten
Ha foglak, hív anyánk, meglátni, hű fiad?
Nem függve már tovább örökre csalfa képen,
S nem sírván s örűlvén múló álmok miatt.
Ah lelkem e testtel szelíd harmóniába
Pályámon lengjen át vígan mint égi pár,
S egyszerre dűljenek szent kényeim karjába,
Mint egy Anakreon, kit rózsás kelyhe vár.