Idvez légy, o isteni remény!
Te, ki az öröm szárnyait
Neveled, s mikor a sors kemény,
Tompítod hegyes nyilait.
Oh mint enyhűl a keserűség
Általad, legyen bár melly nagy;
Ha igaz, hogy a gyönyörűség
Rózsa, te a bimbója vagy.
Bárkáját a szerencsétlennek
Védelmezi hív vasmacskád;
Ha baráti mind elreppennek,
Akkor is támaszkodik rád.
A setét tömlöcben enyhítő
Fényt gyújtasz, s könnyebb a bilincs.
A pokol is azért rémítő,
Hogy annak jussa hozzád nincs.
Ha te nem volnál hív dajkája,
A szerelem mivé lenne?
Kegyes gonddal te vigyázsz rája,
S így van állandóság benne,
Bár, sok harc után, diadalom
Enyhítse a szeretőket,
Tüstént velek van az únalom,
Ha te nem kíséred őket.