I
Oh, te csodás, dicső természet!
Érthetlen földi hangyaésznek -
Méhedbe látni lehetetlen,
De épp ez űzi, hajtja lelkem.
Bánt a homály és nem hágy békét,
Keresni a dolgoknak végét,
Ha túl a szent, a szűzi fátylon
Lehetne még valamit látnom!
Amit nem látott még a többi
Halandó, tépelődő földi.
Ha már nem is érthetlek téged -
De mi vagyok én? mi a lélek?
Oh, mert közelg épp a nagy óra!
Már készülődik búcsuzóra,
Testből a lélek válni készül,
Mint kard kiröppen hüvelyébül.
Csodák csodája, tündérjáték
Minden csalóka látszat, árnyék,
A roppant tömeg tehetetlen,
A lég, a puszta lég - a minden!
Oh, égbolt szörnyeteg nagysága,
Benne a földek sokasága,
Mint öntudatlan csecsemője,
Úgy ring a légi anya-földbe.
Hol vége változó anyagnak,
Kezdődik, ami meg nem halhat,
Az, aminek nem kell születni,
Elmulhat-e a lég? a semmi?
A Himmalaya tehetlen rög,
A lepke, mely fölötte röpköd,
Egy porszemét megmozdíthatja,
De ő tűr, el nem riaszthatja.
Anyagban nincs erő, sem élet,
Mi hát a láthatatlan lélek?
A foghatlan, testetlen semmi,
Mely volt, van, s örökké fog lenni...
És hogyha így? Ki tudja? Hátha?
Mint örök mécs, leül halmára
S ott megmarad, ha meg nem halhat,
Örökké siró öntudatnak?
Siratni ezt a drága testet?
Amelybe, íme, férgek estek,
Holott előbb még általjárta
Lobogva égő kéjek lángja.
Siratni e siralmak völgyét,
Az éden sok titkos gyümölcsét,
Hol bűnbe esni olyan édes -
S jön a halál s egyszerre végez.
II
Oh, hátha igy van, hátha úgy van?
Kétségbeejtő borzadály,
Mi nem lehetséges még ottan
Határidon túl, oh, halál?
Vagy mégis tán nem volnál enyhébb,
Hogy azt se tudjuk, mi a jobb?
Mi rémítőbb, halál, öröklét?
Oh, hidd, amit a milliók.
Hisz úgyis mindig egy a vége -
A vak tudás kétségbeejt,
Megcsal, kinoz, a gyarló elme
Csak fest ijesztő képeket.
Oh, hátha így, oh, hátha úgy van?
Kétségbeejtő borzadály!
És még szörnyűbb is várhat ottan,
Határidon túl, oh, halál...