Animum ingratitudine amatae moerentem ipsemet solatur
ad notam: „Minden állat dicsér, Úr Isten, tégedet” etc.
1 De mit gyötresz engem most, keserves lelkem?
Nincsen anélkül is elég sok veszélyem,
Hogy te is oly búval keserítesz éngem,
Kin csak örül, tudod, édes ellenségem?
2 Ha hozzád hajlana, mégsem volna csuda,
De az lehetetlen, bár maga kívánna,
De magad jól tudod, hogy nem is kívánja,
Azért felejts el, mert nincs több orvossága.
3 Ily háládatlanság nemcsak rajtad esett,
Sámson is csak szép Dalila miatt veszett,
Ellenség kezében Fulviust mi ejtett,
Ha nem felesége, kivel ő sok jót tett?
4 Egyéb bűn jutalmát az fejedelmekre
Bízta Isten, e földi törvéntévőkre,
De az háládatlanság szörnyű vétkére
Maga visel gondot megbüntetésére.
5 Azért bízd őreá bosszúd megtorlását,
Higgyed, megmutatja rajta is ostorát,
Feledékenséggel viseld szíved kárát,
Mert az nyerhetetlen, másnak adta magát.
6 Lám, mind szívet, elmét, Isten nem rosszt adott,
Hát miért kesergesz? Ne hadd el magadot!
Szemérem ez tőled, ki másnak tanácsot
Szoktál gyakran adni, hogy bú így meghajtott!
7 Ébredj fel azért már keserves sok búdból,
S ne gondolkodjál ez rút bosszúállásról,
Bizonyíts evvel is meg, hogy szereted jól,
Mert nem illik hozzád, hogy róla gonoszt szólj.
8 Háládatlanságán sírván szeretőmnek,
Mostan szerzetteték tőlem ez kis ének,
Kiben az a tanács légyen mindeneknek,
Hogy senki ne higgyen soha szerelmének;
9 Indulnak oly könnyen mert ők ide-s-tova,
Mint szinte aszú ág szél fuallására,
Böcsülik maguk közt s tartják legnagyobbra
Azt, aki közülünk többet ejtett búra.