I.
«Nem hallod-e, hogy' sohajt
A szél a falevelem?»
««Csak hangodat hallom én,
Oh kedvesem, édesem!»»
«Nem látsz-e egy csillagot
Hullani ott a habon?»
««Csak szemedet látom én,
Oh ragyogó csillagom!»»
«Nem érzesz-e valamit,
Mi fáj, nem tudni miért?»
««Csak szerelmet érzek én,
Szerelmet szerelmedért!»»
II.
Hajnalban elvált az ifju,
Másnap este ujra jött.
Mi lehetne gát a földön
Két szerelmes szív között?
Hajh de most a szél sohajja
Szélvész lőn a habokon,
És a csillag villám fénye,
És a sejtés fájdalom.
Hullámzajban, villámfénynél
Küzd az ifju csónakán;
Mécsvilágnál, vidám dallal
Vár reá a hű leány.
Halld csak kinn a haldoklónak
Végső hangját: kedvesem!
Halld csak, benn még suttog a dal
Édes ríme: szerelem.
III.
Parton mereng a leány,
Várja, bár tudja halott,
Kedvesét várja hiven,
Oh szegény tébolyodott!
Oly nyugtalan, úgy sohajt
A szél a falevelen...
A lyány remeg és susog
«Oh kedvesem, édesem!»
Fenn úgy ragyog egy csillag,
Majd hull s elvész a habon
Fut, sir, felsí a leány
«Oh ragyogó csillagom!»
Hullám s hold csalogatja.
«Hű szive hív, szava kér.»
Mi hallik, mi úszik ott?
«Szerelmed szerelmedért.»