Óh lány, miért, miért szeretsz?
Hagyj el, még jókor van talán!
Itt reng a föld, villám cikáz
Kedvelted árva homlokán.
E hon rideg leendene
Neked, te gyönge rózsaszál,
Reszketnél keblemen, szivem
Vihardús dobbanásinál.
Ott lent a völgy való neked,
Hová a szélvész míg elér,
Halkan sugó szellő leszen,
Virágról mely virágra tér.
Mint emlékünkben mult idők
Viharja hogyha megjelen,
Tündér fátyol lepi s nekünk
Még fáj, de fáj oly édesen.
S ha majd felőlem is beszél
Neked, leány, én enyhülök,
Hogy téged lágyan foly körűl,
Mi itt körűlem mennydörög,
Hogy még soká boldog lehetsz,
Mert egybe nem köt végzetem,
Mely vad viharként összetör
Mindent, amit ölel kezem.
Hagyj el, s álmod lesz rózsaszál,
És pilleszárnyu angyalok.
Velem - sötétség és halál,
Én testesült átok vagyok.