Gyalázatos világ! mit nem gondolsz ki még?
Hogy szívemet sebezd...
De mért panaszlanék?
Hisz ami megtörtént: mind, mind várhattam ezt.
Az én pályám nem mindennapi pálya,
S ki új utat tör: gaz és tüske várja.
Uj pályámon paréj, tövis közt gázolok;
De megyek egyaránt,
Bár fájdalmas dolog,
Ha sziszegő kigyók mérges fulánkja bánt.
(Az én utamban sok a kígyófészek
S hogy eltiporjam, én beléje lépek!)
Jó, hogy sebemre az ég orvosságot ad.
Keblem varázsfüve
A büszke öntudat,
Mely tőlem már oly sok fájdalmat elveve.
Ha ez nem volna, a kígyók marása
Eddig szivemnek közepében ásna.
Mardossatok csak hát, ti kígyófajzatok!
Eltiprom köztetek,
Kit eltiporhatok,
S akit nem: azt majd az idő gyilkolja meg;
Mert az idő a jobb lelkek segéde,
Kiáll ezeknek védelmezésére.
Idő, hű gyámolóm! benned megbízhatom,
Ha úton-útfelen
Sárral dobáltatom...
Ha senki nem lesz is, leszesz te majd velem;
Amelyet a szennyes világ dobott rám,
Megtisztitod te majd a sártul orcám!