Tudom, midőn síránkoztál
Halálán Czinderynek
S könnyek gyöngyével áldoztál
Elhervadt teteminek,
Tudom, midőn mély kínodban
Olvasztád a vas eget,
Veszteg ülvén kastélyodban
A tanú-falak megett.
A sír, mely a bú szózatját
Meg nem szokta hallani,
Siralmod bő áldozatját
Kezdte már sokallani.
Vakmerő tettét megbánta
A halál, szánt tégedet;
S bár szíved gyakran kívánta,
Megkímélte éltedet.
Maga a természet, melyet
Oly szépen tudsz festeni,
Körűlted a pompa helyett
Gyászban kezdett sínleni.
A nap bánta, hogy súgárral
Nem kösztönthet tégedet;
A hold búsúlt, hogy könnyárral
Látja ázni szemedet.
A fülemülék zengették
Lassú keserveidet,
A vadgalambok felvették
Darabolt nyögésidet.
Ők megtanúlták tetőled,
És őtőlök az Echó,
S Atád berkében felőled
Nem zengett egyéb, csak "óh!"
Kertedben elhervadoztak
A rózsák, mint képeden;
Ők terajtad szánakoztak,
Te pedig kedveseden.
Hébe égi balzsamommal
Ápolá szépségedet;
A Gráciák fájdalommal
Törőlgették könnyedet;
Ámor a fejét búvában
Balra hajtá s piszege;
Füstölgött Hymen markában
Lefordúlt szövétneke.
Ágyadtól tömött seregben
A sírig zsibongtanak
A fájdalmak gyász-leplekben,
S mind feléd mutattanak.
Etelkád visszasohajtá
Sűrű sohajtásidat,
S fejét öledbe lehajtá,
Kettőzvén bánatidat.─
Én akkor Lillát sirattam,
Azt a szépet, azt a jót,
A kinél szívemet hagytam,
Mint örökös foglalót.
Őtőle és mindenektől
Elhagyatva jajgaték.
Lelkem a mély keservektől
Ízekre szaggattaték.
A barlangok setét gyomra,
Hol senki sem láthatott,
Hol magános panaszomra
Csak a kőszál hallgatott,
A pusztúlt várak omlása,
A vad erdők éjjele,
A mély vőlgyek horpadása
Jajjaimmal megtele.
Nem hallá semmi érzékeny
Tőlem a Lilla nevét,
Csak a folyás, a félékeny
Nyárfa és a jámbor rét.
Már Echó is jól esmére:
S minthogy ő is szeretett,
Keservemnek zengésére
Keservesebb választ tett;
Sőt talám sympathiából
Könnyezte is sorsomat,
Mert harmat önté boltjából
Égre nyújtott karomat.
Lillát kerestem örökké:
De minthogy ő elveszett,
Az emberek törzsökökké,
A világ pusztává lett.
Kergettem a reménységet;
És ha olykor megjelent,
Nálam hagyta a kétséget
S a boldogabbakhoz ment.
Elmém régi virgoncsága
Ködbe borongván elmúlt:
Érző szívem nyájassága
Lomhává lett, elvadúlt.
Már kezdett bennem gyengűlni,
És számon lebegett már
Az élet, mint a repűlni
Készűlő, ijedt madár.
Könnyemben, sohajtásomban,
Jajszómban részt vettenek
A Vértesben és Bakonyban
Már minden kietlenek.
Vázsony szent omladékában
A napra heveredém,
S még reményem divatjában
A violákat szedém;
De jaj, mikor visszatértem,
Már az apró viola
És minden remény, énértem
Hervadásra hajola:
Mint a kő, meredten állék
Egy ledűlt boltozaton,
És mikor sorsom elválék
Rám jajdúlt a Balaton.
____
Így örök számkivetésre
Kárhoztatván magamat,
Egy titkos kényszerítésre
Délnek vettem útamat:
És hogy a zajgó világban
Ne kelljen tolongani,
A rengeteg Somogyságban
Elbúttam haldoklani.
Itt hozzám semmi sem fére,
Még az édes Múzsa sem;
Csak eltűnt kedvem esmére
És a kínzó szerelem.
De e temérdek rejtekbe
Tenger bánatom nem fért,
És a főldtől az egekbe
S innen a Dunába ért.
Itt, hol eldúlni próbáltam
Lillám emlékezetét,
Minden zugban feltaláltam
Mennyei tekintetét.
S azt olvastam minden fánál,
Azzal csörgött minden hab:
"Nincs szebb teremtés Lillánál,
S nálam boldogtalanabb!"─
Ah! egy vén tőlgynek aljában
Láttam a sápadt Időt,
Sereg szú pezsgett markában.
Ah, mely sírva kértem őt,
Hogy törűlje ki belőlem
Lillát és a bánatot!─
De ő elfutott előlem,
Könnyezett és hallgatott.
Sőt azólta jobban vérzi
A rögzött kín szívemet,
S amint hergő lelkem érzi,
Sietteti végemet.
A Horvátország partjától
Majd Erdélyig kergete;
Mégis benszorúlt nyilától
Szívem nem menekhete.
Már a Tisza is sajnálja
Beléhullott könnyemet,
S az alföld gazdag lapályja
Siratni kezd engemet.
E kenyér sík óceánja,
Hol semmi Echó nem szól,
Poétája sorsát szánja
És susog kínjairól.
----------
Már ugyan láthattam volna
Lillát több ízromba is:
De mérget hogyan kóstolna
Önkényt a haldokló is?
Sőt oly vad gyönyörűséget
Óhajthat-é valaki?
Hogy egy imádott szépséget
Halva szemléljen, vagy mi?
Úgy van! ez a kedves lélek
Nékem még élvén megholt:
S ez az, hogy én halva élek,
Míg el nem zár a gyászbolt.─
Múzsák, lankadó fejemre
Setét cyprust kössetek.
Hymen és Ámor! nevemre
Egész Léthét öntsetek.
És te, a szelíd álomnak
Áldott testvére, jövel!
S megroggyant alkotmányomnak
Kötéseit oldozd fel,
Hogy ama hűs nyoszolyában,
Melyet sírnak mondanak,
A lármátlan éjszakában
Tagjaim nyughassanak.
S ez az érző szív megállván,
Lelkem egy nagy, egy hideg,
Egy vég sohajtássá válván,
Lilla mellén szűnjön meg.
-----------
Te pedig, gyönyörű elme,
Gyönyörű test lakosa,
Kit a hív érzés gyötrelme
Oly sokáig mardosa,
Kegyes grófné! ki hallgattad
Fülemülém jajjait;
S értek megaranyoztattad
Cyprusfámnak ágait,
Ha már amit Czinderydnek
Sirattál gyászhantjain,
Nemes szívű Erdődydnek
Találtad fel karjain:
Idd mennyei édességgel
A hérók szeretetét;
S elfogadván kegyességgel
Eratóm tiszteletét,
Bocsáss meg, ha bús siralmát
Lábaidnál önti le,
S tán örömid szent nyugalmát
Megháborítja vele.