1812. febr. 13.
Horvát, a ki neked levelem bényújtja, hogy őtet
Nálad ajánljam, ugyan nem kéri, de még is ajánlom.
Nem mivel e nélkül hozzád nem juthat, hanem hogy
Mind neki kedves az én karomon fellépni teelődbe,
Mind nekem az, titeket, szeretett nagyok, összecsatolni,
S e munkát másnak s a történetnek irígylem.
Néked, néki, nekem azon oltár lángja lobog fényt
Pályánk szép koszorúja felé; de különbözik utunk,
És a határ, mellyen túl lépni nem enged Apollon.
Én hátúl maradék: te korán legelőlre haladtál.
Lustrumaid közzűl ma telik még nyolczadik; és ím
Már negyed ízben ülsz, nagy képviselője Szabolcsnak,
A haza öregjei közt, tisztelve, csudálva, szeretve,
Mint nem senki. S az én nevem itten az országló nép
Gyűlésében zenge ajakidról! a te ajakidról! –
Qh nem várt ragyogás! oh kedves zengzet! Ez egy fény,
És egyedül ez az, a mellyért ha szabad vala vágynom,
Vágytam volna; kevély lelkem pulya díszre nem áhít.
Ám ha szeretsz, s ha barátodnak kérelmire hajlasz,
Nyelvünk Varroját te se késs kebeledbe fogadni,
S hogy lelkes, hogy erős, hogy nyájas, társat ölelsz, hidd.