CADA PIEZA VIVE EN UNA DIRECCIÓN · NADA VIVE EN UNA SOLA SALA  

PoetósferaLa BibliotecaThury Zoltán

Thury Zoltán · Modernismo

Gőzös a határban

húngaro

Mikor estefelé az utolsó gyorsvonat is elment, salukáter szemeit lezárta az őrház és aludni kezdett. Messze hátul piszkos, penészszinü falu fölött füst kóválygott, egy rész a lokomotivból, a mit arra hajtott a szél, ez nehéz és fekete volt, alatta pedig egy kékes könnyü pászma, leszorítva a házak tetejére, ez a kéményekből szakadt fel. Jobbra a tar Bükkös pipázott a feje tetején nedves, ködszerü párát... Mikor a szél megfordult, harmonika-muzsikát hozott a faluból, nem sokat, csak egy-egy hangot... Lassan-lassan besötétedett, a füst és a köd összefolyt az éggel, a mi pedig barna volt, mint valami nagy foltokkal teleférczelt koldusköpönyeg. Egy-egy fényes csillag küzdött meg vele és átpislogott rajta... Messze a házakban felgyujtották a lámpákat s most már nagyobb lármát hozott ki a szél a sinek mellé. Itt-ott énekeltek, egy hegedü is czinczogott, bizonyosan a kocsmában s az alvó kis házban fölriadtak a gyerekek és az eresz alatt keservesen vonítani kezdett a kuvasz.

Az asszony kelletlenül nézett kifelé s küldte az urát, hogy csináljon csendet. Az ember ugy állott fel, mintha nagyon lusta lenne, ámolyogva ment ki s behallszott, hogy hogyan barátkozik az ebbel.

- Csiba hej, ne lármázz édes öregem.

A kutya elhallgatott, nagy, okos fejét ráfektette a bakter csizmájára s félszemmel pislogott föl rá. Egyszerre fölugrott, körülszaglászta a gazdáját, fölnyujtotta az orrát a levegőbe és keservesen, hogy el se lehetett hallgattatni, nyöszörögni kezdett. Kijött az asszony is, meg a gyermekek is és rábámult szótlanul az egész család. Arra körüljárt mindenkit, kullogott, kedvetlenül s még mindig nyöszörögve kuporodott össze a ház előtt, a sütőkemencze padkájához dülve. Onnan jártatta körül a nedves nagy szemét az egész világon, egyszerre leejtette a fejét a sárba, mindig halkabban nyöszörgött s mikorra ijedten egymásra pillantott az asszony és az ember, mozdulatlan lett. Mind a ketten egyszerre szaladtak oda s kiabáltak rá, megrángatták a lompos kopott kóczot, a mi lefityegett a sovány testéről, de már hiába. Csak a szeme bámult arra, a merre a fejét fordították.

Az ember csendesen szólott a gyerekeknek.

- Menjetek be. Nincs semmi dolgotok itt.

Mikor egyedül maradtak, sokáig hallgattak. Az asszony szólalt meg előbb a falu felé nézve és suttogva:

- Megétették...

- Meg.

Csupa komor gond lett mind a kettőnek az arcza. Nem szóltak semmit többet, leültek a kutya mellé kétfelől a padkára, a kezük az állat szőrén babrált s bámulták maguk előtt a földet. Az asszony szemébe lassan köny szivárgott s lepergett az arczán... Vonásait eltorzította a kétségbeesés s tanácstalanul kezeit az ölébe ejtve mormogott:

- Mit akarnak tőlünk.

Az ember is beledörmögött:

- Mit, mit...?

- Ebbe meg kell bolondulni... Gondolj ki valamit. Itt hagyjuk a vasutat. Talán a pálosi báró visszavenne a kertbe, vagy bemehetnénk az erdész mellé. Ott is jobb, mint itt. Tudja az ember, hogy kivel van dolga, ha már meggyülik valakivel a baja. Én itt nem tudok tovább megülni. Nem tudok...

Elhallgattak, komor csend lett, olyan aggasztó hangtalanság, a mitől megijedtek, a mikor már sokáig tartott. Egymás kezét keresték s a férfi végigtapogatva az asszony karját, a vállára nyugtatta nehéz nagy kezét. A hangjuk suttogós lett, alig hallották meg egymást.

- Tehetünk mi arról, - panaszolt az asszony - hogy ide jött a vasut. Ha nem mi lakunk ebben a házban, jön más, ha nincs itt a ház, akkor is csak erre jár a gőzös. Minek bántanak minket? Menjünk innen.

- Hová?

- Az se baj, ha nem tudjuk, hogy hova, csak el. Éhes ránk a falu... Én látom, ha oda messze, a házak felé nézek, látom a száját is. Megesz...

Emberek jöttek.

Két nagy szál legény. Az egyiknek kendőbe kötött holmi volt a kezében, a másik pedig puskát emelt a vállán. Hangosan beszéltek, olyan parancsolásformán s a nélkül, hogy kinálásra vártak volna, letelepedtek a padkára a bakter mellé.

- Egy kis vizet ha adna az asszonyság, nem halna belé, - mondta az egyik.

Az asszony szorongva kelt föl és ment vizért, a férfi pedig komoran nézte a jövevényeket és elhuzódott tőlük.

- Nono, tán haragszik szomszéd?

A másik, a puskás, kedélyesen vágott bele a szóba.

- Tán mert jobban fut a lova, mint az enyim, a kit most elvesztegettem. Tizenkét forintot adtak érte. A másikért meg semmit. A kutyának se jó már, csupa csont. Azt meg agyoncsapom, a mint hazaérek. Minek a ló, ha van vasut?

- Minek hát?

- Igaz. Szalad az jobban, mint az állat, meg viszi a követ, meg a buzát, meg a rozsot.

- Meg a pénzt is.

- Azt is.

- Hát aztán mit akarnak vele?

- Semmit, csak éppen hogy jöttünk nézni, hogy hogy halad. Szép az. Igaz, hogy most már mi mehetünk kántálni, de hát az is szép, ugy-e koma?

- Velem van valami bajuk?

- Nem, csak éppen hogy bejöttünk. Mondom itt a komának, hát a szomszédot csak meglátogatjuk. Bakter, hát okos ember. Majd csak megmondja, hogy hova kössem fel ezután a számat, ha enni akarok. Meg az asszonyét, meg a gyereknépét... Mert hát ha valaki még a masinához is ért, hát annak tudni kell az élethez.

A másik ráhagyta, hogy ugy kell lenni a dolognak s összenéztek a bakter feje fölött, a mitől az megdermedt és hol az egyikre, hol a másikra nézett. Nem hangosan, de ugy, hogy átérzett minden hangján a félelem, szólalt meg végre benne a harag.

- Velem ne csináljanak bolondot. Menjenek haza. Este van. A becsületes ember ilyenkor haza megy.

- Egyik haza, másik nem.

Az asszony jött a vizzel, de akkor már indultak a parasztok.

- Nem isznak?

- Nem, csak éppen hogy a szivességét akartuk belátni. Hát köszönjük...

Az ember is, meg az asszony is utánuk bámult s aztán bementek a házba. Benn csunyán serczegett a lámpa s nehéz zsiros korom libegett lomhán a levegőben. Az asszony ki akarta nyitni az ablakot, de a férfi rémülten megfogta a kezét.

- Ne, ne... Ott lehetnek még... - Aztán engedett s leesett egy székre. - Mindegy különben, mindegy. Az már nem segít... Mondani kellett volna nekik egy pár jó szót, hogy: emberek, én éppen olyan szegény kutya vagyok, mint ti. Én nem vettem ki egy falat kenyeret sem a szájatokból. Én szeretek mindenkit, gyermekem van kettő, meg te... Most már mindegy.

Egyszerre eszébe jutott valami s ő maga tárta ki az ablakot és kikiabált a sötétbe:

- Emberek! Hej! Jöjjenek vissza!

Nem felelt senki, csak besivított a szél és lobogtatni kezdte a lámpát. Künn már egészen sötét lett... A férfi betette az ablakot, előhuzta a függönyt is s csendesen visszament az ablakhoz. Mintha hangosan gondolkozott volna, ugy beszélt tovább.

- ... Meg lehetett volna beszélni velük. Most már mindegy.

Az asszony összegubbaszkodott a sarokban a fogas alatt s belesüppedt a fejével a szoknyákba, a kabátokba, a melyek kipárnázták a szögletet. Ugy reszketett, mintha a hideg rázná s néha nyögött: jaj, jaj... A férfi az asztalra könyökölt s a gyerekekre bámult. A kis fiu meg a leány egymáshoz tapadva feküdt az ágyban... közben felet meg fertályt ütött az óra, a férfi pedig beszélt tovább.

- ... Én ma meghalok. Meg, meg, ezen már senki sem segít. Akkor menj a bátyámhoz. Valamit ad majd nektek az állam is, lesz annyi meggondolása az uraknak...

Az asszony följajdult.

- Ne mondd, nem igaz!

- Igaz, igaz... Ezek nem jöttek hiába ide. Várnak valahol, bizonyosan a váltónál. Hát most már mindegy... - Mikor megint a gyermekekre nézett, elsírta magát. - Szegény kicsi fiam, lányom...

Mikor háromnegyed tizenegy lett, meggyujtotta a lámpát s határozatlan, tétovázó lépésekkel nekiindult a sötétnek. Az ajtóból még visszajött. A két kezét még rátette a két gyermek fejére s leült az ágy szélére. Az asszony a háta mögé került s rájuk bámult nagy nedves szemekkel, a tátott szája mondani akart valamit, de mindig elhallgatott, nagyokat nyelt s a mikor inogni érezte maga alatt a földet, megfogta az ágy deszkáját, hogy el ne essék. A bakter hirtelen az órára pillantott s mikor látta, hogy mennyi időt töltött el, megszorította az asszony karját s kibotorkált az ajtón.

Az asszony visszaült a sarokba, a gyerekek lélekzete mindig mélyebb és egyenletesebb lett, megint elaludtak. Künn pedig mintha részeg lenne, ugy ment a bakter le az állomás felé, megbotlott a talpfákban, egyszer majd legurult a töltésről és mormogott magában valamit:

- Uram Isten, uram Jézus...

Mikor beigazította a váltót, leült melléje és várt. Gondolat nélkül, fáradtan zakatolt az agya, fájt a feje tőle és elkábult. Arra ébredt föl, hogy sivítva jött a vonat. Mindig nagyobb lett a két vörös tüzszeme, egyszer csak előtte állott és elszaladt előtte a sok kocsi. Mikor az utolsót se látta már, körülnézett, mosolygás szaladt végig az arczán s futva indult meg a kis ház felé.

A féluton lehetett, a mikor utána kiabáltak.

- Hej, álljon meg!

Erre szaladni kezdett. Hátul még hangosabban kiabáltak, a kik utána mentek.

- Megálljon! Nem harapjuk meg. No! Reszketve megállott és várta, hogy mi lesz.

A két paraszt igyekezett utána. Az egyiknek a kezében volt a batyu, a másiknak a vállán a puska. Komolyan álltak meg egymással szemben, mintha valami nagy számadásuk volna s mikor egy pár lépést együtt mentek, akkor szólalt meg a puskás.

- Hát hogy tudja meg legalább, hogy kikkel jött össze. Én Kovács András vagyok, ez meg itten a sógorom, Nagy Bálint. Fuvaros emberek voltunk mind a ketten mostanáig, mig maguk ide nem jöttek a vasuttal. Most már vége. Aztán, hogy igy meg ugy megpanaszkodtuk a dolgot, azt mondta odabenn a többi, hogy magába kellene egy golyót ereszteni, arról aztán tudnák az urak, hogy ide nem kell gőzös, mert itt szekeres emberek laknak!... Azért jöttünk... Mondtam a komámnak, egy életem, egy halálom, ha csak az kell, hát megteszi ez a fegyver.

A koma ráhagyta.

- Igen, hogy megteszi, azt mondta...

- Hanem hát csak menjen haza békességgel. Majd csak elleszünk a nélkül is. Maga is csak olyan szegény ember, nem oka semminek. Ha akar az Isten, majd megsegít bennünket, ámbátor, hogy nem igen reménykedem benne.

Sigue explorando

Por su autor
Thury Zoltán · 152 piezas más en la casa
Dónde vive
La Biblioteca

← GondviselésGyörgy és Ferencz urak →

Expediente

Autor
Thury Zoltán
Título
Gőzös a határban
Lengua
húngaro
Época
Modernismo
Sala
La Biblioteca
Identificador
ws-hu-gozos-a-hatarban--thury-zoltan-3b52e6
Cita recomendada
Thury Zoltán, «Gőzös a határban», Poetósfera, poetosfera.com/p/ws-hu-gozos-a-hatarban--thury-zoltan-3b52e6.html

Las obras de dominio público se reproducen íntegras, con atribución y en la ortografía de su impreso. ¿Ves una errata o conoces una fuente mejor? Escríbenos desde Sobre la casa.