Hát te is, te a költő, szent Parnassnak
Hagyva ott a magányát bot-s iszákkal
Készen, én Galeottóm, útra indúlsz,
Hogy Rómába elérhess, mint zarándok?
Ezt a messzi vidékek vak, hiszékeny
Népe hadd tegye, melyet rémít álom;
Ezt a képmutatók tegyék seregestűl.
Ám te hidd csak is azt, mit Protagoras
S Theodoros az istentagadó vélt,
Vagy mit hirdete Epikur is egykor,
Legfőbb rosznak a szenvedést hivén csak.
Hogy ha mégis a vakhit tetszenék tán
S horgas fővel a buzgó búcsújárás
S kész vagy hinni is azt, mit naprúl napra
A szószékrül alárikácsol egyre
Albert és csacsogó Robertus untig,
Úszva könnybe' miként a vén szipirtyók
A Múzsáknak azonnal mondj te búcsút
És Apollon iránt is szegd hited meg,
Jobb ha gyártja a verset sánta Vulcan:
Költő és hivő nem férnek össze.