Míg mások, nem nézvén szépre és illőre,
A koboz négy húrját leszedik kettőre,
S könnyű taligácskán futnak a mezőre:
Én, akármit mondjon a bölcs és a dőre,
Két lovat fogatok négyemhez előre,
S. fullajtáros hintón hajtok a tetőre.
A kiben nincs erő a nehéz munkára,
Tekintsen Phaëton gyászos bukására,
S ne vágyjon a szárnyas paripa hátára:
De a kit meghata Pócsnak fénysugára,
S Appollo maga hítt szent szolgálatjára,
Megyen s laurus-ágat szegdes homlokára.
Hattyúvá változva úgy száll az egeken,
Túl emelkedvén a vad rengetegeken,
Mint a sebes gálya fut a tengereken.
Bámul az elhagyott föld e zengéseken;
Mint Pythagoras a csengő kerekeken,
S ha torka nem bírja tovább már – megnyekken.