Szelíd a forrás habja, s dalai
Beillenének csengetyű szavának.
Ilyen szelídek és csengők valának
Ifjúságomnak első hangjai.
Akkor kedélyem a forrás vala,
Mosolygó tűkre a szép mennyországnak,
Nap, csillagok s hold beleláthatának.
Szivem volt a forrás vig, fris hala.
De a kis forrás most már nagy folyam,
Csengő szavát s nyugalmát elvesztette,
Vészek kergetnek vészeket fölötte,
S belé a mennynek nézni hasztalan.
Ne nézz beléje, oh menny, hasztalan!
Magad most benne ugysem láthatod meg,
Mert az csatáitól a fergetegnek
Mind fenekiglen fölforgatva van.
És mit jelent e vérfolt a vizen,
E vérfolt a haboknak közepette?...
Horgát a vad világ beléd ütötte,
Te vérzel, árva hal, szegény szivem!