Mikor Sályba költöztünk, apám egy kovácsot is hozott az uradalomnak. Ez a kovács fiatal, duzzadt arcú ember volt. Mindig úgy nézett, mintha bámulna. A bajusza akkor indult; igen feketén indult, s a két vége úgy állt, mint két, kis hegyes tű.
Flóriánnak hítták.
Ez a fiatalember az első egypár napon asztali vendégünk volt, s az asztalnál velem szemben ült.
Egy napon túrós rétest csinált az anyám. Én még az előbbi étellel bajlódtam, mikor betálalta.
Persze nem vártak rám, hanem vettek belőle.
Én féltékenyen néztem, hogy a kovács milyen nagy falatokat nyeldes a rétesből. Abbahagytam az evést, és szóltam izgatottan a cselédnek:
- Hamar a tányért, Juli, mert Flórián bácsi mind megeszi!
Flórián úgy elvörösödött, mint a rák. Apám összeszidott.
Az volt az utolsó eset, hogy meggondolás nélkül kimondtam a gondolatomat, amint bennem megszületett.