Ha a végzet rendelte, hogy soha
Már egymáséi úgyis nem leszünk.
Nincsen más hátra, mint a végbucsú,
Aztán mindent, mindent felejtenünk.
Mit nézzük az üdvöt, melyet biránk,
S örökre már lezárva ajtaja?
Bukott angyalnak is, hogy nem feledt.
A kárhozat sorsában az vala.
Ládd, a világ naptára oly rövid,
Három nap az örökhüségi szó,
S egy ember bukta, csak míg újiság,
Legfeljebb szűtlen élcre hogyha jó.
Óh, a világtól majd tanulsz te is,
Jó annak, aki tud felejteni,
Kevés öröm az, amit elveszít,
És mennyivel kevesbek könnyei.
Én is tanullak majd felejteni,
S tanúlom végig teljes éltemen,
Míg síratatlan puszta sír alatt
Tán megtudom, mit kell felejtenem.