Fejét a szék karjára hajtva
dúdolt az én kis kedvesem,
dúdolt egy nótát álmodozva,
s elringatózva csendesen.
Körültünk az alkony homálya
szétbontó barna fátyolát,
és betakarta észrevétlen
a kedves ódon kis szobát.
S ő mint az álmodó madárka
csicserg halkan az ág hegyén,
dúdolta: "Árva vagyok, árva."
Elmélázva hallgattam én.
S a homályba már mit se láttam,
csak fehérszőke szép fejét,
s kezét, amely meghajlott lágyan.
S félig behunyt két szép szemét.