I.
Térdig ér a sályi patak.
Fodor Anna sej gyöngyalak!
Egyedül áll a patakba:
fehér ingét mosogatja.
Patak partján cseresnyefa.
Odahajlik a patakra.
Cseresnyefán fülemile:
Danolgat az ág hegyibe.
Hallod-e te Fodor Anna,
Fodor Anna, piros alma:
ha én cseresnyefa volnék,
sej, még jobban lehajolnék.
S ha én kismadár lehetnék,
a válladra lerepülnék.
Azt se bánnám ha megfognál,
azt se hogyha megcsókolnál!
II.
Megtiltották, hogy a galambomhoz járjak:
nem nekem nevelték, gazdagabbra várnak.
Gazdagabbra várnak, kinek sok az ökre.
Hej, beborult nékem az egem örökre!
Csak egy kis házam van, az is az anyámé,
meg egy vén szilvafám, - az meg az apámé,
Istenem, változtasd át a szilvafánkat
pengőt, bankót termő mesebeli fának!
Hej, ha a bankónak megkapnám a fáját,
kalapomhoz tűzném a legszebbik ágát;
gyöngygyel hinteném be az utat odáig:
hatlovas hintóval mennék ablakáig.
De mivelhogy nincsen a bankónak fája,
olyan vagyok mint az elátkozott árva:
csak messziről nézem azt a szép virágot,
mint az elfogyó hold a szép napvilágot.
III.
Este van már, csöndes este,
hadd legyen még csöndesebb,
hadd fesse még sötétebbre
az éjszaka az eget.
Csak egy csillag gyulladjon ki
a magas ég közepén:
az a csillag a lámpásom,
mikor hozzád megyek én.
Alszik-e már édesanyád,
te kékszemű liliom?
Hajolj ki hát szép virágom,
hajolj ki az ablakon!
Lám elaludt a csillagom,
le is esett a hamva:
borulj fehér liliomszál,
borulj az én nyakamba!