Ím, a nap leereszkedik
Thétis bíbor keblébe,
S mosolyogva emelkedik
Luna szemérmes képe.
Az esti szellő fuvalma
Édes álmot lengedez,
Az ég békes, s nyugodalma
Hegyet-völgyet béfedez.
De ah, az én siránkozó
Szememre nem hullatja
Balzsamát az illatozó
Esthajnal csillagzatja!
Lehajtom árva fejemet,
De gondjaim felköltik,
S nyughatatlan kebelemet
Fájdalmakkal eltöltik.
Bágyadtságom ha bézárja
Néha fáradt szememet,
Kinyitja könnyeim árja,
S mossa halvány képemet.
Jaj, semmi nem enyhítheti
Sérült szívem sebeit!
Mert a szerelem égeti
Minden titkos ereit.
Csak nálad van gyógyító szer,
Te, ki azt megsebzetted,
Ki a szerelemnek ezer
Tőrét rám lehelletted!
Téged várnak kiterjesztve
Reszkető két kezeim,
Téged az égre függesztve
Sírdogáló szemeim.
Egy tekinteted gyilkosom
S boldogítóm tud lenni,
Szánj meg, Kegyes! légy orvosom:
Ne hagyj holtig epedni.
Süllyedek! nyujtsd karjaidat,
Míg el nem fogy életem,
Míg elhervadt ajakimat
Ajakidra tehetem.