I
Megtörtént. Nem mondom, amit érdemeltél -
Amit a sors mért rád, szegény, szegény Erdély!
Nyomorúvá gyötre százados rabságod,
Tört erőd nem bírja meg a szabadságot.
Láncaid lehulltak s im azontúl soká
Félve lépdel lábad, amikép megszoká.
Gazdagon sütött rád a szabad nap fénye,
S még mindig szemedben börtönödnek éje.
Kialudt, kiégett vulkán vagy ma, - benned
Ama régi lángból egy szikra sem gerjed.
És ha tán gerjedne, és ha tán gyuladna,
Azt elfojtja kebled tehetetlen hamva.
Megesett, - ha nem is, amit érdemeltél, -
Aminek szükségkép esni kellett, Erdély.
II
Avagy a történet nincsen-e megirva,
És nem emlékeznél régi napjaidra?
Elfeledted volna multad annyi hősét, -
Míg szerencse pártolt s még inkább dicsőség?
Elfeledted volna - hiszen nem volt régen -
A vergődő sast az oroszlány körmében?
És hogy akinek most lába szennyét nyalod,
Fejét ingatá az óriásnak karod?
Fájdalom s gyalázat? igen, elfeledted,
Az idők hulláma összecsap feletted:
A történet elhagy s lapjain tenéked
Nem szentel jövőre egy betű emléket.
Bocskai, Rákóczi, Bátori és Betlen
Nagysága beárnyaz törpe lételedben:
Ah, e dönthetetlen sziklái a multnak
Elhunyó napodtól szégyenben pirulnak!
Szív valál a multban, mely szünetlen vertél,
A szent szabadságért lángoló szív, Erdély:
Mikor zsibbadás ült minden külső tagon,
Te valál az, aki lüktettél szabadon.
Most mi vagy? megromlott sánta-béna kéz-láb;
Tehetetlenségnek szolgasága néz rád:
Zsarnokod nem fárad többé láncra tenni,
Megtanulta már, hogy - nem bírsz szabad lenni!