A mult idők homályán megszólal egy rege,
Mint elhaló mennydörgés, fülembe éneke;
Mint nagy vizek morajját, melytől zúg a vadon,
Vérrel folyó napok bús panasszát hallgatom.
Immár egész Hunország két fő alá juta,
Ketten uralkodának Átilla és Buda;
Országlatuk dicsően és boldogan telett,
Ragyogva mint nap és hold, köz-csillagok felett.
Miként a támadó nap, vitéz Átilla volt,
Mellette Buda fénylett, szelíden — mint a hold
Testvéri jó ’karatban egymáshoz éltenek
Hosszú időn keresztül, mint hű, igaz felek.
Lám mert, hogy Bendegúz már vala igen koros,
Tekintetén az évek rozsdája sokszoros;
Fiának a hatalmot, Révának engedé,
S az ősi honba tére, Etel folyam megé.
De Réva gyorsan elhunyt, nem is hagyván magot,
Föl- és letűnni látták, mint hulló csillagot;
Helyére a középső fiú hágott, Buda,
A nép ohajja szárnyon emelte őt oda.
Szólt ekkor Átillához Buda jó fejdelem:
Nehéz sor ez magamnak, jövel s oszd meg velem:
Én majd a pálcza lészek, te légy, öcsém, a kard. —
Vesztére lőn utóbb is, mit jó végből akart.
Megoszták a hatalmot, a méltóság jelét,
Buda király öccsének átengedé felét;
Nem gondolá, hogy ezzel saját fényének árt,
Mint láng, ha gyúl a lángról, nem tészen abba’ kárt.
Kilenc évig dicsően uralkodának így,
Nem bujtogatta őket áruló és irígy;
Buda király hon űle, mint kasban anyaméh,
S Átilla el-kirajzott a négy égtáj felé.
Zsákmánnyal a köpűbe rakodva tért haza;
Nép számra martalékot, fölös szolgát hoza,
S a fejedelmi zsákmányt, elosztva kétfelé,
Választani raká mind Buda király elé.
Arany, ezüst, becses kő, gyöngy mint a jégeső,
Nyuszt, hermelin, szövet, mit a perzsa, hindu sző,
Nyájánt barom s arab mén, rakott málhás tevék,
Rabszolga és szolgáló: e volt az osztalék.
Örűlt e szép vagyonnak a jó király Buda,
Nem tudta kincse számát, — alig: hány garmada?
Ellenben öcscse, látszott, hogy nem kap a sokon:
Budának külde mindig egy részt ajándokon.
Más részt a hun vezérek, a törzsnagyok között,
Vagy aki hősi tettel harczon különbözött —
Eloszta bőkezűen; és termő fa gyanánt
Kincsét ezer kis ágon hullatta egyaránt.
Ő, mint sas puszta szirten, kevéssel érte be,
Hév-, munka-, éh-, szomjtűrő vala, mint gyors teve;
Szerették is hadanként vitézi, nem csoda. —
Im így uralkodának Átilla és Buda.