Noha csak ötéves voltam, anyám szeptemberben beadott az elemi iskolába. Fizetett valamit a tanítónak, hogy vegyen fel. Nekem az apám szép kis szűrt vett, Deák-szűrt, mely akkoriban volt divatos. Ez az első ruhafélém, amelyre emlékszem. Talán azért emlékszem rá, mert olyanféle szőre volt a szűrnek, mint az Olévinak. Fekete volt, de pirosan körülszegve.
Ebben a szűrben mentem az első hideg őszi napon az iskolába.
A terem nagy volt, s a padok régiek. A padok között sok gyerek nyüzsgött, csupa ismeretlen gyerek. Lányok is voltak, de én csak két-három gyerekkel kötöttem ismeretséget.
Itt mindjárt az első órában untam magamat. Amit a tanító beszélt, nem érdekelt.
Unalmamat azonban elűzte egy rettenetes valami: egy gyermek jajgatására lettem figyelmessé. A gyermek a tanító asztala mellett jajgatott, s bennem megfagyott a vér, mikor láttam, hogy a gyermeket lenyomja egy székre, s pálcával teljes erejéből vagdal reá.
Talán másnap történt, hogy én is beszélgettem valakivel, s a tanítót észre sem vettem, hogy odajön. Én az utolsó előtti padban ültem.
- Gyere csak ki! - mondotta vészes hangon.
- Nem, nem! - rebegtem a rémülettől megdermedve.
Mert attól tartottam, hogy engem is meg akar verni.
Valami két gyermek választott el a tanítótól. Az ember átnyúlt rajtuk és megragadta a karomat.
Ekkor oly kétségbeesetten sikoltottam, hogy nem húzott tovább. Valamit mondott, és otthagyott.