Az estharang a messzeségbe halt,
Miként a haldokló szív vég fohásza;
Komor sötét merenge a tetők
Megett eltűnelgő szürkűleten.
Egy sírkeresztnek romján ültem én,
Magányosan, miként a számüzött
Lakatlan tartomány kietlenében.
Mély volt a csend, szívrázó a sötétség
Halkan rezegtek a sirok fölébe
Borúlt nyugalmas árnyu cyprusok;
Titkon suhonga hűs szelekben a
Halálszellem, kriptáknak rémjei
Borongtak el körűlem, egyedűl
Sohajtozó körűl, a holt világban.
A táj derenge; halványló lepelben
Emelkedett az éj homályiból
Az égi lyány, a szent Emlékezet;
S bájjal lengett az elhúnyt kor felett,
Mint a szerelm estvelgő csillaga.
Én ott ülvén elfojta bánatim,
Keblembül egy fohász kireppene,
S titkos fájdalmas kéjbe ringata.
S ím! egykor rózsapályám angyala,
Az elvesztett, eltávozott alak,
Hajnalgva tűn fel alkonyúlt szememnek.
"Szent árny! sohajtám, hol, hol fogsz velem
Te egykor egyesűlni?" Ő elázott
Arczczal fordúlt el s ─ a sirokra inte,
S ködpáraként az éjbe' szétoszolt.─
A cyprusok közől lassú sohajtás
Lengett felém csendes fuvalmakon.