Ősi ház! négy század krónikája
Van felirva barna faladon,
Fájó érzelem, áhitatos bú
Fogja el lelkem, ha olvasom - - -
Látom udvarodban a sorompót
S benne vívni vértes hősöket,
Játszanak csak, ámde játékoktúl
Elpuhult korunk ma elijed.
Pártás szűzek nézik ablakukból,
Mosolyukban osztva harci bért;
És sovárgja azt a bajnok, aki
Nem könyörge még az életért.
Bent fegyverrel ékített teremben
Tölgyasztalnál vidám társaság,
Órjás serleg bujdosik közöttük
Hegedősök ajkán hős danák.
Házias nők sürgenek körűlök
Osztva lángbort, lángoló kegyet,
És pajzánan próbálják emelni
A fegyvert, melyet hivök letett.
S ím az őrtoronynak kürtje harsan,
Dobogó hid csörren hirtelen,
Felriad mind, fegyvert fog legottan
És a kastély bástyáján terem.
Zúg az ostrom, a hősök csatáznak,
Nők ápolják, hogyha kap sebet,
És sok ifjú a vérző baráttól
Irígyel ily ápoló kezet.
Még a holt sincs veszve mindörökre,
Elfeledve könyrületlenűl,
Éjjelenkint, amint éle, érze
Lelke jár a kastélyban körűl. - -
Sirba szállt e kornak nemzedéke,
Csak te élted azt túl, ősi ház!
Köveid dacoltak az idővel
Óh, de rád terűle szörnyü gyász.
Védő szellemed rég elriasztá
Kisszerű hitetlenség zaja;
A korcsult utód kis szellemének
Meg nem nyílik a sír ajtaja.
Vész, gyönyör, mint ikrek nem fogannak
Többé egy anyának méhiben,
Mindakettő halovány alak lett
S a középszerűségben terem.
Megriaszt, mi túl eszünk határán,
Féket törve új uton megyen,
S mert pokolról nincsen már fogalmunk,
A szív már a mennyben sem hiszen.
Gyári munka csörtetése hallik,
Hol hajdanta fegyver csattogott.
Szörnyű harcok büszke bajnokának
Unokája rőföt forgat ott.
S mig nagyapja egy szép pillantásért
Önté vérét, dúlta a csatát,
Nyúlat űz harcvágya, hogyha ébred,
Számolván a bőr mi hasznot ád.
Hogyha vígad, vesz messzely borocskát,
S egy szegletben költi el maga,
Melyet őse forgatott, előtte
Most mesés a bujdosó kupa.
Elhamvadt a nőnek dicssugára
S a pártával régen sírba szállt,
Eszközzé silányodott szerelme,
Árú lett, mi istenségül állt.
A költészet bájtündére gyorsan
Fut földünkről feltarthatatlanúl,
Számok jőnek mindenütt nyomában
Kisszerű létünknek átkaúl.