Hárman lovagolánk ki,
Három jó barát,
Zengő tavasz vidéken,
Zöld mezőkön át.
Az egyiknek fejében
Nagyravágy lakott;
Azt nézte csak s követte
Mint lángoszlopot.
A másiknak szivében
Ült könnyelműség;
Mindenben élvezet volt
Ő neki a vég.
Én a kedves leányhoz
Vágyódtam csupán,
Ha meglát mint örül majd,
Úgy elgondolám.
És bár minden kebelben
Más érzés lakott,
Fel-fel rivalgó dalban
Mind találkozott.
Oly szépnek látsza az út,
Mint tündéri kert,
És kis madár ha zenge,
Szívünknek felelt.
Az egyik azt hivé, hogy
Néki tiszteleg,
Én meg, hogy üdvözölve
Kedvesen cseveg.
Amig másik barátom
Mit sem gondola
És keblét átrezegte
A madár dala.
De értünk rengetegbe,
Orditott a szirt
És mintha néki fájna,
A zápor lesírt.
Elnémult énekünk, nem
Vert már össze szűnk,
Magába elzárkozva
Ment mindenikünk.
Az egyik szinte őrjöng,
Célja messze van,
S kétkedni kezd szerencse
Csillagaiban.
A másik meg vacogva
Szidja a napot,
Mosolygva, hogy kicsalt és
Aztán meg elhagyott.
Csak én megyek nyugodtan ─
Mert nem kétkedem,
Egy angyal szent imája
Jár itt is velem.
Az ily imát hallgatják
A magas egek ─ ─ ─
És őtet a nagy Isten
Bennem áldja meg.