A gyenge virág, már bimbójában,
Ime, mint hervad koporsójában!
A kit minden szem gyönyörűséggel
Szemlélt, mint tűnt el hirtelenséggel.
Te végezted ezt, menny s föld istene!
S nekünk békével tűrni kellene:
De, jaj, ha illy nagy keresztet mérsz ránk,
Méltó panaszra hogy ne nyílna szánk?
Mért adtál éltet e kis angyalnak,
Ha kellemei már is elhalnak?
Szüléit búval ha bétöltötte,
Mihelyt sírással megköszöntötte?
A gyászos atya, nézd, mikép eped!
Az anyai szív csaknem megreped!
Csak azért volt-e olly szép magzatjok,
Hogy légyen annál mélyebb bánatjok?
Jaj, mély siralmak pályáján futunk!
Melly setét völgyben csavarog utunk!
Oh ha, nagy isten, olly mélységes vagy,
Vagy több értelmet, vagy kő szívet adj!
A SZÓZAT.
Ki vagy te ki perbe szállasz?
Nem tudod-e ki alatt állasz,
S szemed melly keveset láthat?
Ne csudáld, hogy tettim nagyok;
Én isten s véghetetlen vagyok.
Figyelmem mindenfelé hat!
Akármit cselekszem,
Javadra igyekszem.
Légy békével.
Veszteséged,
Melly most téged
Epeszt, lesz még nyereséged.
A csillagos ég boltjára,
Ezer világ ragyogására,
Tekints fel hivő lélekkel.
Ott lesz boldogabb hazátok,
Ott egymást örökké látjátok
Megdicsőített szemekkel.
Itt bú, bánat, halál
S ezer veszély talál:
Ott kezdődik
A nyúgalom,
Diadalom,
Örökké tartó jutalom.