Búval élek,
Bús a lélek
Éjjel-nappal bennem.
Óh egek! bár
Meghalnék már!
De mit van mit tennem?
Ha ti is kővé váltatok,
Fohászkodást nem hallatok,
Hová kell hát lennem?
A siralom
Én italom,
A csuklás ételem,
Szemem közt űl,
Együtt repűl
A kesergés velem,
Álom helyett bú veszteget,
Magát a levegőeget
Nyögések közt nyelem.
Ez ágon űlt,
Kinél nem szűlt
Szebbet a természet,
Egy átkozott
Rácélozott,
Pattant, - elenyészett
A legártatlanabb pára,
Hogy haldoklott, utoljára
Sohajtva rám nézett.
Bóldog vóltam,
Míg csókoltam,
S csókját szedegettem,
A szomorú
S epesztő bú
Sullyát nem érzettem;
De minden gyönyörűségem,
Bóldogságom, reménységem
Benne elvesztettem.
A kegyetlen
Ily véletlen
Halálát nevette,
Elragadta,
S azt sem hagyta,
Hogy sírjak mellette.
Ha társammal ily rútúl bánt,
Az álnok, engem miért szánt?
Lelőni mellette?
Árnyékos fák!
A zöld ruhák
Rólatok levesznek,
Szép ligetek!
Belőletek
Hótengerek lesznek,
De a tavaszi melegek,
És az engedelmes egek
Újra zöldellőkké tesznek:
De engemet
Úgy bétemet
Örökre bús telem,
Hogy nyílását,
Tágúlását
Már nem is képzelem,
Víg napomnak felkelését,
Tavaszomnak derülését
Csak hóltomkor lelem.
Múlt örömök!
Akkor jövök
Majd össze veletek,
Ha a halál
Reám talál,
S páromhoz mehetek;
Hogy hát ölébe juthassak,
Szájára csókot rakhassak,
Óh búk! búk! öljetek!