Míg Plútó jóságát nem közlé emberrel,
Addíg meg nem vesztett sokat édes szerrel,
S mihelyt az Úr őket veré gazdagsággal,
Bémocskolták éltek sok rút gonoszsággal.
Mert ebből származott az a fösvény elme,
Amelynek csak a pénz minden segedelme;
Mert a crézusi kincs a fösvény szentsége,
Ha pénzt kérnek tőle, mindjárt van mentsége.
Akármi nagy vétket nem fél vinni végbe,
Csak hogy bús ládája pénzzel telhessék be.
Csak hogy pénzt adjanak, rágja a fa héjját,
Bosszantja az Istent, ha nem éri célját.
A pénz kívánságát addig el nem únja,
Míg örökre szemét maga bé nem húnyja;
A gondtól gyötretik lelke s tetemei,
Nem esmérnek álmot béesett szemei.
Leesik lábáról szörnyű rohanással,
Búsúlt orcájára borúl nagy sírással,
Ha látja, hogy pénzét viszik a tolvajok;
Nem bánja, ha testét epesztik sok bajok.
Így felel a fösvény keserűségébe,
Mikor gyötrettetik súlyos inségébe:
Ama boldog idők, jaj, úgymond, elmúltak,
Melyekben szegények lábamhoz borúltak
És tetszésem szerént magokat intézték,
Mert pénzemért szavam, mint törvényt, úgy nézték.