Egy este fáradtan, elbágyadottan
aludni tértem remete-lakomban,
s amíg reám ereszkedett az álom,
az volt egyetlen bús gondolatom,
hogy bár ne lenne többé hajnalom!
Mert csakegy az, ha egyszer elaludtam,
és alszom mélyen-mélyen, öntudatlan,
fejem akár nyugoszik egri párnán,
akár a sötét Halálnak a vállán, -
ha egyszer alszom, alszom: nem vagyok.
Aludtam. És fölébredtem pihenten.
Hogy este mit kívántam, - elfeledtem.
A májusi nap átsütött a fákon;
méhnép döngött a harmatos virágon;
a fenyő üde illatot lehelt;
a kert alatt a kakuk énekelt.
Isten-atyám, ha a napom lejárt,
s én újra búsan hívom a Halált,
s ő álomitalt hozva megjelen,
- ha mondom is, hogy: csakegy énnekem,
óh költs fel, mint e tavasz-reggelen!