Az ifjúság legszebb korát
Mély honfibúban éltem át;
Megtört vágy, széttépett remény
Uszott a kétség tengerén,
S kitört a rejtett fájdalom:
Azért oly bús, komor dalom.
A honra hogy szebb nap derűlt,
Hajh örömem búval vegyült;
Új bú, új gyász szakadt reám,
Ott sírtam nőm ravatalán,
Elnyelt mindent egy sirhalom:
Azért oly bús, komor dalom.
Év gyorsan telt el év után,
Enyhűltem lyányom mosolyán;
Az anyjáé volt az nekem,
S most árny vagy, kedves gyermekem!
Enyésző árny, én puszta rom:
Azért oly bús, komor dalom.
Az élet ősze int felém;
Derűl-e még rám enyhe fény,
Vagy új vihar tarolja szét
Reményien hulló levelét
Uj honfibú, új fájdalom?
Azért oly bús, komor dalom.