Innen felülről, Prága Budájáról nézve olyan ez a város, mintha megolvadt színaranyat öntöttek volna fölibe. véges-végig lángolnak, izzanak a tiszta őszi délutánban az alvó háztetők és közöttük mint mosolygó sziget a Szent Ferenc templom zöldre öregedett karcsú rézkupolája.
Moldova fekete tükrét nem borzolja föl hajó, csónak, ha alulról nem sivítana fel a bástyaszögellőre olykor a villamosvasút csengője, csendes, néma, aggastyánnak vélné az ember ezt a kezdettől fogva verekedő, ma is fiatal vitézt, Prágát.
Odalenn emberek, boltok, gyárak, hivatalok, idefenn konzerválva, begubózva szunnyad a házaknak, utcáknak, embereknek évszámokra, történelmi dátumokra kövesedett egymásra rétegetődzött élete. A néma házak falai mögött, öreg boltívek, faragott erkélyek alján sötét, vérrel belepett történetek, titkok, tragédiák.
Megszáradt vér, tömlöcök alján kialudt emberfáklyák nehéz illata fekszi meg a nézelődő idegen mellét, agyát.
Szerényen, majdnem röstellkedve lapul meg hatalmas fák irgalmas, eltakaró lombjainak oltalma alatt a Waldstein palota. Ma csendes, egyik gazdája úgy háromszáz esztendeje kipusztította hóhérral, törvénnyel, politikával e föld majdnem mindegyik valamirevaló emberét.
Szűk sikátorok vezetnek fel Dalibor vitéz tornyához. Jó ideig itt tartották, mielőtt hóhér kezére adták. Ő volt az akkor épült torony első lakója. Jöttek utána a többi daliborkák, de ehhez nekünk, városnéző idegeneknek semmi közünk; noha Prága városában mégis csak cseh nyelven beszél minden gyerek.
Waldsteinok, Rudolfok, Daliborok hol vagytok, hol van a harmincéves háború? Ami megmaradt, az barna fal, kő, fekete vas, korhadt fa.
Mint maga a bizonyosság, néz le rám Kolozsvári testvérek remekbekészült sárkányölő Szent Györgye. A homlokát összeráncoló karcsú lovag szavát már megértem. Ahhoz, úgy érzem, valahogyan úgy messziről, az időknek, a nemzedékeknek távolságán keresztül nékem is van egy kis közöm. Leülök melléje és úgy bámulok bele, az egyre sötétedő, ki tudja hová torkolló öreg utcák méhébe.