Néztem a sötétbe, sötét éjszakába,
Régi elhunyt idők homályos titkába;
S amint belenéztem, hosszasan, merevűl:
A ködök országa ím megelevenűl
És előttem járnak a hajdani képek,
Mint egykor, oly élők, mint egykor, oly épek:
Szög hun fiak, amint súgár lovaikon
Ijat pödörintve futtatnak a sikon;
Vagy kanca tejétől, bornak ha meg-erjed,
Vídám lakomájok szilaj tüze gerjed,
Felhangzik az ének, a szív ere pezsdűl,
S előterem a mult, bústól, örömestűl.
Vagy vadra csatázva, s népekre vadászva,
Zendűl az öreg kürt zúgó riadása,
A harczbika bömböl, az óriás tülök,
Nyerítnek a lovak hegyezve kis fülök’ —
S elvágtat a falka, szélnél sebesebben,
Utána fehér köd, a föld pora, lebben. —
Ott láttam a hősök ifjabb ivadékát,
S feltűnni borongó Etele árnyékát,
Nagy messze vetődni a hun temetőre,
Hogy már deli napjok hajlott lemenőre;
Ott barna Csabát, a szőkébb Aladárral,
Etel nagy örökjét kísérteni vállal,
Míg harcz riad, imé! Kelem átkos földén,
Hold-fogyton is áll még, mely támada töltén —
S a nemzeti vészből egy marad fen: Csaba,
Csaba, e nagy éjnek bujdosó csillaga.
Merjem-é futtani gyönge fáradt tollam?
Lesz-e erőm írni, ahogy elgondoltam?
Az élet hegyének már tetején állok:
Emelkedtem eddig, ezután csak szállok.
Belátom az ösvényt, melyen ide jöttem,
Derült is, borult is a lejtő mögöttem:
De a mi elül van, azt borítja felleg:
Ki tudja veszélyit a lemenetelnek!
Ki tudja, ha lábam mélységre botolván,
Nem jutok-e aljra mielőtt gondolnám,
S nem lesz-e világi pályám köre csonka:
Bevégzetlen élet! — bevégzetlen munka!
Kétséges az útad: ha fogsz lenni, czélnál?
Szegény ember, addig hogy el ne alélnál?
Mi emel? mi tart fön? mi sugall? mi biztat?...
Kebelem egy hangja, követem is aztat.
Egy hang, mely csilingel az égi madárban,
Hogy lerombolt fészkét rakja késő nyárban;
Mely a pók fonalát százszor megfonatja,
Noha füstbe százszor menjen áldozatja;
S mely, hatalmasb szóval, a költőben riad:
„Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!”