Vitéz.
Mégyek már. Engedd meg, kedves kincsem,
Hogy megváló csókom szádra hintsem.
Jaj be fájlalom,
Kedves angyalom!
Hogy midőn boldoggá kezdtem lenni,
El kell menni.
Lilla.
Akkor indúlsz hát el, csalfa lélek!
A midőn már én csak néked élek?
Bírod szívemet
S itt hagysz engemet:
Ah, nem érdemel meg egy ily hívet
A te szíved.
Vitéz.
Szívemet ne vádold, jó esmérted,
Most is hév tüzekkel ég ez érted. -
A sors kísztet el
Vas törvényivel:
Ámde semmi tőled el nem választ,
Adj jobb választ.
Lilla.
Minden válasz erre megy ki nálom,
Hogy, ha elmégy, nyugtom nem találom.
Hát, ha hívem vagy,
Mellettem maradj,
Kölcsönös részt vévén víg napomban
S bánatomban.
Vitéz.
Err' az útra is csak érted mégyek,
Hogy mind a kettőnknek hasznot tégyek;
Mert egy nyomban jár
A mi sorsunk már.
Hát szemed ne légyen olyan nedves
Érte, kedves!
Lilla.
Megnyugszom; mert tiszta szíved, látom,
Hordjon a szerencse, hű barátom!
És e csók maga
Légyen záloga,
Hogy szerelmem néked felfogadtam,
Általadtam.
Vitéz.
Kérlek, míg öledbe visszatérek...
Lilla.
Értem - Én is tőled mást nem kérek.
Vitéz.
Angyalom, szeress!
Lilla.
Kincsem, meg ne vess!
Együtt.
Mert lelkem csupán tetőled éled.
Isten véled!!