Oh fényes ég, oh, tündöklő nap!
Itt hagyva életet, világot,
Van itt sok szép, sok jó, mitől majd
Megválni igazán sajnálok.
Szép a leány; a szűznek csókja
Édes lehet kimondhatatlan.
De savanyu fürt, ha a róka
Szegény és módja nincsen abban.
Mert nincs e földön semmi ingyen.
Az élet adva uzsorára.
A gazdagé a jóbul minden.
Szegénynek nincsen ifjusága.
S nem elveszítni, ami megvolt,
- Hisz végre elmúl minden egykor, -
De el nem érni a legfőbb jót,
Ez itten a legszomorúbb sor.
És ez volt enyim is. Csalódtam,
Mert ami földi, jobbnak hittem,
És szebbnek láttam, mint valóban -
Aztán szerettem, önfeledten.
Úgy tettem, mint te. Szórtam lángom
Mindenfelé, körös-körültem.
A kiadás volt boldogságom;
A bevétellel nem törődtem.
De te, ha emberek megcsaltak,
Keserüségem enyhitetted.
Felhőimet megaranyoztad.
Egedet én láttam legszebbnek.
Én benned éltem, és te bennem.
Te úgy néztél rám, bármi ére,
Mint édes anya az ölében
Reá mosolygó kisdedére.
S láthattad arcod tisztábban, mint
Tengerszemében a Kárpátnak,
Amelybe nyári éjszakánkint
Szűz csillagok förödni járnak.
Te nekem a tündérországot
Mutattad erdőben, mezőben.
Oh, hogy szememből e sugárod
Maholnap elfogy, tova röppen...!
Mi szép a föld! Van sok jó itten.
Egy epreért a zöld vágásnak
Nagy istenek álöltözetben,
Ismeretlenben le-leszállnak.
És mégsem a halál, nem a vég
- Hisz ebben még vigasztalás van -
A szűk sír éje szörnyű. Lennék
Halott, csak szabadban, fényárban...
Van fájdalom a gondolatban:
Itt hagyni e virágos völgyet.
Oh, mi nagyobb, hasonlíthatlan:
Hogy tégedet nem látlak többet!
De hát eltűnni a nagy éjben,
Mindennél, ami él, a vég ez.
Mennem kell, ahová megy minden;
Ahol csöndes, hideg, sötét lesz...
Dicső nap a fölséges égen
Takard el akkor fénydús képed!
Eltört a kis tükör, amelyben
Magadat oly kedvtelve nézted...