Lesse, kinek tetszik, a szerencse nyomát
S fényes udvarokban bámúlja templomát:
Én az aranybékók zörgésétől futok,
Mint a szomjú szarvas, még olly völgybe jutok,
Hol tiszta forrásból igaz boldogságot
Merítek, felejtvén világi hívságot.
Ott, hol sem aranynyal fedett esztelenek,
Sem irígység mérges nyila nem sértenek;
Éltem a bölcseség számára szentelem,
S fő jóm halhatatlan lelkemben föllelem.
S mikor lefoly éltem patakja egészen,
Ijesztő váz nálam a halál sem lészen.
Bár késő világra nem jutok híremmel:
Elég, ha rejtekben használtam éltemmel.
Hadd szórják a szelek szerteszélt poromat,
Felszedi az, a ki kimérte sorsomat.