XII.
A régi időket óhajtja
Hol vagy boldogsága jámbor eleinknek,
Kik Föld gyümölcsével megelégedtenek,
Hívságot, henyélést magoktól űztenek,
Együgyű ártatlan időkben éltenek.
Nem tudtak ők mustot mézzel vegyíteni,
Sem a puhább gyapjút méreggel festeni,
Kevélységet szülő bogarat nevelni,
Messze országokra nyalánkságért futni.
Ahol vastag tölgyfa terjesztett ágakat,
A puha füves gyep nyújtotta álmokat,
Csengő víz patakja oltott szomjúságot,
Föld s fáknak gyümölcse adott vacsorákot.
Tengeren nem úszkált hajója senkinek,
Nem is volt még híre a kereskedésnek,
Hat esztendős útra el nem költöztenek,
Hogy idegen művel onnan megtérjenek.
Trombitaharsogás sohúl nem hallatott,
Bosszúállásokra szívet nem indított,
Fegyver haragosnak még nem koholtatott,
Mellyel idő múlván annyi vér ontatott.
Mert mi okból kellett volna hadakozni,
Egy vérből valóknak egymást lövöldözni,
Határról határra társokat üldözni,
Nem lévén dicsőség ilyképpen áldozni?
Bár jöhetne vissza a régi barátság,
Igaz szeretettel megőrzött nyájasság!
De, mint Etna tüze, úgy terjed rosszaság,
Egymást emészteni van bennünk szomjúság.
Vajon ki volt első, ki föld gyökerében
Ásott aranyércet? ki tenger mélyében
Elrejtett gyöngyökért szállott örvényében?
Ez vólt! a világot ki ejté veszélyben.
XVIII.
A kincsek az embert, míg él, fonnyasztják, ha meghal, nem követik
Patak folyjon ámbár aranyból ezüstből
Fösvénynek, tornyokat rakjon gazdag kincsből,
Nyakát terhelje meg tengeri sok gyöngyből,
Száz ökröt fogjon ki estve az ekéből.
Még él, fonnyasztó gond árad csak ezekből,
Ha meghal, nem viszen semmit effélékből,
Nem áll a boldogság aranyperecekből,
Sem láda fenekén penészlő kincsekből.