Énekeimben előbb kikelet vígsága mosolyga,
Most lantom minden húrja panaszra fakad.
Gyászt viselő Alagyám aggott orcáin özönként,
Nem költött de való könnyek ömölnek alá.
A Musák legalább el nem rezzentek előlem
S bátrak tömlöcöt is szánva megosztni velem.
A mi dicsőített, tavaszom míg zöldüle, most az
Gyászos öregségnek tűrni segíti baját.
Mert nyomorúságtól sarkalva reám kora vénség
S minden ütött, mivel a bú megemésztni szokott.
Főm tetején őszség települt meg időnek előtte
És elaszott testem bőre redőkbe vonult.
Szép és könnyü halál, melly boldogot élni gyönyörben
Hagyván, csak búshoz s csak hivogatva megyen!
A nyomorultnak ez is jaj! kérésére siket s vak,
S a kegyetlen nem akar zárni siró szemeket.
Míg tündér jókkal bájolt a csalfa szerencse,
Egy gyász órán majd sírba merülve valék:
Most mikor elkomorult hamis arca, keményszivü Parca
Fon számomra szünet nélkül unalmas időt.
Mért bámultatok olly sokszor dicsekedve, barátim?
Az nem erős inu volt, a ki lerogyni tudott.