Dicső nap! Boldog óra! – te, – mely Wesselényit
Gyenge aetheri szárnyon kisded Dukánkba hoztad,
Áldott nap! mely lelkében tündöklő erényit
Kellemes alakjában lelkemnek megmutattad.
A tudomány becsülése és a hazai
Szeretet tüze fénylett arcája vonásiról;
Most is fülemben zengnek megért bölcs szavai,
Melyek folyvást ömlöttek rózsaszín ajakiról.
Szintúgy tündöklik szép, nagy lelke a testéből,
Mint a lenyugvó nap a csendes tenger tükrében;
Ez fog maholnap hazánk felderült egéről
Mirtuszokat hinteni az érdemnek ölében.
Mit is lehetne attól mást egyebet várni,
Kit már élte tavaszán az ész s virtus ölelnek,
Ki mint a sas fellengve csak arra tud vágyni,
Mik nemes lelkének nagyot, dicsőt és jót szülhetnek.
Örülj, oh kedves haza! Fellegid szélyednek,
Felhozza napod! Erdély szárnyán Wesselényinek,
Ebben boldogságod reményi felélednek,
Mert magyar ő s minden tetti néked tömjéneznek.
Csak úgy érhetünk mi a tudomány polcáig,
Ha érte a nagyoknak is mellök buzgón égnek,
A halhatatlanságnak dicső templomáig
Árpád lelkes magzati csak ezen úton érnek.
Wesselényiben látom egy haza oszlopát
Emelkedni, mint egy szép napot az oceánból:
Mint az az ég kékjéről lehinti sugarát,
Szintúgy fog ez fényleni a homálynak sorjából.
De mit is mondok? – Most is, nemcsak jövendőben
Fődísze vagy, isteni ifjú, édes hazádnak;
Mert nem oly kellemes-e vajjon feseltében
A rózsa, mint nyilva, dísze május hajnalának?
Árpád hív unokája! – Te dicső hazafi!
Valódi alakjában leírni szép lelkedet
Képes-e a halandók közül egy valaki?
Eredj! – a halandóság nem födi el nevedet!
Honi buzgóságod, szép elméd s a tisztelet
Elfogta szivemet, neked hódol, – néma lettem:
Érzésem elvágja egy gyönyörű képzelet,
S a haza csak képedet lebegteti előttem.