Kiröpültem minap Nagyszombat öléből,
Mint megtollasodott gerlice fészkéből,
Bakony erdejének szállottam keblében,
Hol kedvemet érzem tellyes mértékében.
Itt látom, akiktől életemet vettem,
Itt, kikkel egy tőke ágából eredtem,
Tisztelem ezekben természet kötését
S érzem látásokban sziv könnyebbülését.
Nem ólálkodik itt a tündér semmiség,
Nem rontya az izlést mulandó édesség,
Mint nagy városoknak gőgös piacokon,
Kiknek hivalkodás sétálgot sáncokon.
Ottan a sziv távoz erkölcs ösvénnyétől,
Puhul az indulat vétkeknek terhétől.
Szemfényvesztő Venus tüzhelyén áldoznak,
S mellyekben pátmosi nyilakat hordoznak,
Ott Páris Helenát ragadgya férjétől,
Ott szökik Medea Kolchis szigettyétől;
Ott egy vak gyermeknek bódulnak mérgétől,
Kinek sok sziv vérzik furcsa tegzéjétől.
De ellenben melly szent a Bakony lakása,
Együgyü s ártatlan élete szokása,
Mert csak az erkölcsnek vagyon itt szállása,
Egyébb tündérségnek nincsen maradása.
Mihelyt a nap fénylik kerék világunkon
S tünik a csillagos tábor tájékunkon,
Ki-ki félrerugván álmos nyoszolyáját,
Felosztya dolgára következő napját.
Én azonban Pindust magamnak épittek,
Mellyen barátimnak verseket készittek.
Igy eltünvén a nap szép munkálkodással,
Béköszönt Morfeus álom osztogással.
Im már lefestettem Bakony kiességét,
Hol előbbször láttam napnak fényességét,
S ahol a semmiség bús sötétségéből
Emberré változtam ég rendeléséből.
Édes, de egyszersmind terhes vándorlással
Keressük tárgyunkat kemény bajvivással.