Az Isten művész-keze évről-évre
virágot sző a mezők szőnyegébe:
s minden fűszálnak szép virága nő.
Az ember: fűszál. A virág: a nő.
Oh csak én éltem hosszú bőnyaramban
virágtalanul árva-egymagamban.
Körülöttem boldog madárkák daloltak;
virágok, füvek egymáshoz hajoltak.
S ím ősz jöttével mikor már a nap
nem küld virág-nyitó sugarakat,
mikor már a dér fehérlik a fákon,
megjelenik az én rég várt virágom!
Egy fehér szegfű: egy fehér leány.
És égi szemmel. némán néz reám.
És én is nézem mély szívdobogással,
álmot gyanító szent csodálkozással.
- Nekem nyíltál-e?
Felelj: - Neked
az Isten megszánt, - melléd ültetett.