Melly érzékeny szivvel néz hazánk könyvedre,
Melly vidám szemekkel tekénget nevedre,
Midőn szülöttyének fárodtságát láttya,
Mellyel életágát meghosszabbithattya.
Lefüzetted, hidd el, nagy részét adódnak,
Mellyel adós voltál anyaországodnak,
Amidőn éltető szerekkel segitted,
Kitől magad előbb életedet vetted.
Bátron danol már most a polgár mezein,
Áldás között forog az ostor kezein.
Mosolyodva nézi zöld szántófeldeit,
Hol gyümölcsbe láttya vér verejtékeit,
S reménli csürébe gyüjtött élelmével
Komor télt elhagyni házi csemetével,
Mert nem fél mostoha halál kaszájától,
Hogy olly könnyen fossza drága vagyonától.
Munkád bátorittya! Miként örvendezhetsz,
Hogy sok szives magyart a sirtól megmenthetsz!
Ezzel szükölködött még eddig országunk,
Ebben is helyrejött már heányosságunk:
Felséges Asszonyunk, (inkább mondom Anyánk!)
Ebben is akarta, hogy javuljon hazánk.
Mit kivánhatsz magyar már nagy Asszonyodtól,
Amit megtagadna sohajtó honnyodtól?
Mérsékelheted-e örömkönyveidet,
Ha Buda várára veted szemeidet?
Egek, miként derül régi fényessége,
Miként terjed világ előtt dicsősége;
Hogy kutfeje minden szép tudományoknak,
Melly első cimere hires országoknak.
Görögök Athénást égig magasztalták,
Mások Capitolnak tudósit csudálták,
Franciák Párisnak élnek nagy nevével,
Kérkedik Anglia Londonnak hirével;
Magyar, elégedgy meg anyavárosoddal,
Könnyen azokkal érsz okoskodásoddal.
De illik, hogy illyen sok jótéteményért,
Hazádnak örökre kölcsönözött fényért,
Érzékeny hálát adj Nagy Theresiának,
S szünetlen országlást kivánnyál házának!
Emlékezet követ épittsél szivedben,
Mellyre e verseket rajzold örömedben:
„Mig magyarnak csak egy vércsepp rug erében,
Mig repülő lelke akadoz nyelvében,
Nagy Theresiának szól téteménnyéről,
Mert számot sem adhat ezer kegyelméről.”
Te pedig, barátom, zöld borostyánodnak
Nyugodj árnyékában!... s szép tudományodnak
Hazád áldásában találd fel jutalmát,
Életednek pedig égtől várd oltalmát!