Sírhalmok, óh köd-lepte kertek,
Te szívborzasztó éjszaka!
Te alvilág vakablaka!
Ti holtak, akik itt hevertek!
Ti múlandóság birtokának
Setétes vőlgyei,
A hol petécses phantomának
Bóbiskolt Hervey!
Gyászhely! melytől lelkünk irtódzik,
Hol minden érzésünk elhal,
Fülünk csak csendességet hall,
Szemünk a semmitől kapródzik,
Csak cupressz árnyékát láthatja
A holdnak fényinél,
Midőn azt bágyadtan ingatja
Egy sír-fuvallta szél.
Szörnyű környék! hová a lélek
Ha ólomszárnyakon repűl,
Réműlve jár, alél, elhűl
S félholtan hátrál vissza vélek.
Szörnyű környék! kérkedj Youngoddal.
Ki hantodon ragyog;
Isten veled s mord ánglusoddal!
Én ánglus nem vagyok.
Mások siralmas énekekkel
Bőgettessék az óboát,
És holmi gyász-threnódiát
Ríkassanak jajos versekkel.
Én ily kedvetlen embereknek
Nem lészek egyike,
Legyen jutalma bár ezeknek
A kedves estike.
Nékem inkább oly bokréta
Árnyékozza képemet,
Melyet nyer a víg poéta,
Múlatván a szépnemet:
Ezt a vídámabb múzsáknak
S a mosolygó Gráciáknak
Fűzzék öszve rózsaszínű újjai,
Élesztgessék borba ferdett csókjai.
Nem kell cupressz, mellyel Racint
Tisztelé Melpómene;
Egy kis rózsa, egy kis jácint
Nékem jobban illene.
Mert ez Lillám szép szemével,
Az pedig tekintetével
Egyezvén, mindenkor lészen tűköröm;
S így mindég új dalra késztet új öröm.
Így veszem fel víg lélekkel
Gyengén rezgő lantomat;
S majd Lillám új énekekkel
Lelkesíti húromat,
Míg leng a friss esti szellő,
S szárnyán egy nárdust lehellő
Rózsában megszállnak a kis istenek
És mennybéli concertecskét zengenek.
Lelkünkből e víg hangokkal
Minden únalom kivész,
Mert megédesítjük csókkal
Ott, hol tartós pausa lész.
Bágyadt nótánk vég-szózatja
A szép tájt elszunnyadtatja;
S addig andalgunk az esti hajnalon,
Míg egymás ölébe hullunk a dalon.