Nekünk itt két tágas szobánk volt. Ablakaink a déli udvarra nyíltak. Nekem az volt az első gondom, hogy bejártam az udvart és a földszintet. Az emeletre nem volt szabad mennem.
Egy teremben asztalosok gyalultak: részint padlódeszkát gyalultak, részint ablakokat. Ki- és bejártak. A ház visszhangzott a kopácsolástól, fűrésztől, gyalutól.
Egyszer, ahogy benézek, látom, hogy csak egy asztalos van benn; ez az egy ember komoly és szőrös, és igen el van a munkájába merülve.
Beosontam az ajtón és néztem a munkáját meg a gyalu alól kipöndörödő forgácsot.
A gyalupad sarkán egy kis ceruzavéget pillantottam meg. Az a laposfajta ceruza volt, amellyel ácsok, asztalosok dolgoznak.
A szemem vágyakozó nézéssel tapadt rá: vajon kell-e még ez az asztalosnak? Elkérhetném tőle, de az apám sokszor mondta, hogy nem szabad kérni soha semmit.
Kis idő múlva a zsebemben volt a ceruza, és ott irkáltam vele az ablak párkányán.
Egyszer csak megszólal az apám a hátam mögött:
- Hol vetted azt a ceruzát?
- Az asztalos bácsinál - feleltem ijedten.
- Kérted?
- Nem kértem.
- Adta?
Erre csak pislogtam.
Akkor apám azt mondta:
- Loptad!
De a hangjától megrendültem.
Ugyanakkor kicsavarta a pipájából a szárat, és így szólt:
- Azonnal viszed vissza!
Sírva és jajgatva futottam a folyosón az asztaloshoz. Apám mindenütt utánam. Az asztalostól bocsánatot kellett kérnem. Az makogott valamit, de az apám mintha nem is hallotta volna.
Ez volt az első kemény lecke, amit kaptam. Eleddig csak azzal büntetett, hogy rám szólt, vagy legfeljebb a zsebkendőjét csavargatta össze veréshez való készületképpen.
Ezen a napon sokat sírtam.