Te, ki látva könnyeim,
Oly setét, oly bús valál,
Volna szíved, gyászos éj!
Most reám mosolyganál;
Boldogságom érzenéd,
S áldanád a végzetet,
Mert örökre bírom én,
Akiért e szív epedt.
Lámpaként meggyújtanád
Tündöklő szép holdadat;
Csillagidnak ezrede
Ékesítné arczodat;
Hogy ragyogjon föld s egek
A szerencse ünnepén,
A midőn boldog levék,
Gyászod régi társa én.
De te, mint a néma sír,
Szívtelen vagy és hideg,
Képed zordon, elborúlt,
Kebled puszta, rengeteg.
Víg barátod vagy komor,
Arczod egyképen setét;
Szánlak, hogy nem értheted
E sziv égi érzetét.