A gólyák új honukba szállnak.
A nap ragyog, de már nem ég,
Az anya sírva gyászruhában
Virasztja meghalt gyermekét.
Lombatlan ágakon keresztül
Süvít a nedves őszi szél,
Az anya felzokog bujában:
»Kis angyalom, hová levél?
Itt hagytál, mint levél az ágat,
Erdőt a vándormadarak,
Elvitted mosolyod sugarát
És szívem árva, bús maradt.
Sohajtok érted s úgy siratlak,
Hogy a szivem majd megreped,
Ezentúl én már mint az ősz, csak
Szomoru, gyászos nő leszek!«
Nyilt ablakon tavaszi napfény
Beküldi víg üdvözletét,
Az anya boldogan beczézi
Vén gólyahozta kisdedét.
A bölcsőnél térdére hull le,
Könyezve súgja: »Emberek,
A boldogság, a szív reménye:
Megújul, mint a kikelet!«