Sötét az éj, sötét a vár,
Szép álmok közt a lét enyhül;
Aranyszékén gonddal tele
Csak a király álmatlan űl.
Előtte a nyert korona,
Melyért eladta álmait,
S véres tetőn felesküvé
Az éj undok hatalmait.
Komor mint a sír szelleme,
Gyorsítaná a rest időt;
Erőn bízik, veszélyt gúnyol,
S víg leblek is rettentik őt.
S tünődve míg a zord király
Belső vésztől így hányatik.
Szelíd hangon s mindég közelb
Föl a kertből szó hallatik.
Irígy sorsként néz a király!
Jelenni ott ki merhete?
Vigyáz, sötét gyanún eped,
S haragra gyúl vad érzete.
S mint éjjel hűs csermelyt keres
Az őz, a nappal üldözött,
Oly bizton egy szerelmes párt
Andalgni lát virág között.
"Hah! minden kény csak a poré,
S az én párnám gyémánttövis?
A legszebb álmot élik ott,
Ha engem fut, szűnjék az is."
Mond, ívet és nyilat ragad.
A nyíl suhan, szűz melybe hat.
Végsőt nyög az s a gyepre dől,
Halványon mint a hófuvat.
De a kedves fölötte áll.
Merőn, némán a gyász cserén:
Emléke nincs, csak kínja ég,
S enyészet dúl lázadt erén.
S karjára fűzve szép hivét
Eltér, nyomán vért hagyva csak,
S a vár fölött a csend közé
Baglyok varjúk sivítanak.
* * *
Éjfélt üt, és tört hangokon
Dal reszket így jajjal vegyest:
"Alugy, alugy jó kedvesem,
Ne könnyezz vért, pirosra fest!
Óh szép kebel, fejér kebel!
Hol bájoló hullámaid?
Karom ringat s te most pihensz,
S nekem hagyád fájdalmaid!"
Vérszomjusan kel a király,
Midőn hozzá egy őr rohan:
"Uram segits! vad rém kisért,
Átok, halál szemlángiban."
S alig mondá, halkan belép,
Holttestet hozva karjain,
Egy ifjú, szép, de őrülés
Borong szétdúlt vonásain.
"Szelíd lantom szívet nyere:
Nézd csak mi szép, minő hideg!
Rejtsd a nyilat titkon hamar:
Sír a Halál, nem sérti meg."
Az ifjú így, de a király
Reng, fölriad; fagy, láng teli;
Ön lyánya a kedves halott,
S lelkét ezer kín tépdeli.
A két hű szív rég hamvad már,
De él a zord király búja:
Ínsége uj, bár fürte ősz:
S ez a nagy ég boszúja.