Isten, ki meggyujtod csillag-mécseidet,
s az emberi testben az emberi szívet,
hogy fenn a szép csillag, lenn a költő lángja
világosságodat hordja a homályba,
ha én is, - útfélen égő fénybogárka, -
be vagyok írva a lámpásid sorába,
elborult lélekkel, felsóhajtva kérlek
- Uram, ne bocsáss rám nagyhosszú vénséget!
Nem mintha rogyásig fáradt volnék máris,
- élete szekerét csak elhúzza más is;
- az elaggás képe, az se rémkép nékem,
- némely vár romjait tetszéssel is nézem; -
úgy se járhatok, mint Amerika dúsa,
hogy lidércként nyom majd a vagyonnak súlya,
csak a példa rémit: mint lesz vénségére
az agg norvég hamis kártyások cégére!
A költő magvető. Két kézzel hinteget.
Egyfelé: békesség! - másfelé: szeretet!
A költő kertész is: öntözi virágát,
szívének vérével a szabadság fáját.
A költő a nemzet vezérlő felhője:
próféta-szemmel néz a ködös jövőbe.
Kezében a multak szent zászlója lobog.
Mellében mindig a nemzet szive dobog.
S íme a rút példa: mily gyönge az aggság!
Vén sas szemét is hogy szállja meg vakság!
Kezében most már nem norvég zászló lobog!
Mellében most már a tótok szive dobog!
Fejszét ragad: - Hol a magyarság szent fája?!...
..Elhűlve néz a nagy Európa rája.
Mink nyugodt sajnálva, nemzete pirulva.
Csak a tót koptatók vihognak markukba.
Istenem, ki ura vagy minden elmének,
s atyja a magyarnak, tótnak és norvégnek,
világíts be neki a józanságába!
Vagy hozd el őt közénk, hozd Magyar-országra!
Hadd lássa, hogy fordult a mese visszára
mi bőrt ruháztak rá az agg oroszlánra?
Hadd lássa, milyen a tulipános kertünk?
s hol a tót csak egy is, kit magyarrá vertünk?